(Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres)
Nos igen, mosolygós közhely, hogy színház az egész világ. Már idézőjel sem kell köré.
Pirandello szerint azonban színház és valóság kapcsolata korántsem ennyire harmonikus. A spontaneitás látszata és a valóság többé nem elválasztható: hat szellem jelenik meg a színházban a saját drámájával. Színház a színházban. Drámájuk akár klisének is mondható szerelmi történet sok bánattal, egy fiatal, Dosztojevszkij Szonyájára hajazó leányzóval és a végjátékban tragédiával: két kisgyerek hal meg a felnőttek bűnei és rossz döntései miatt. De nem is a történet a lényeges, bár annak a borzalma is megadja az alaphangulatot, hanem a lények kiléte: kik ők valójában?
„nagyon sokféle alakban és formában lehet életre születni, fának vagy kőnek, víznek vagy lepkének… Miért ne lehetne akkor szereplőnek születni?” hiszen „A dráma bennünk van. Mi magunk vagyunk a dráma.” Először úgy tűnt nekem, ők az élő emberek: az élet, a valóság a színészi játékkal, a látszattal szemben. Hiszen mindnyájukban „az egész világ lappang. Mindenkiben a maga sajátos világa!” Amit nem lehet ábrázolni, mert az már egy másik ember, a színész gondolata, egy másik világ lesz. A szereplők nem színészek. De a szereplők nem is emberek. Ugyanis képtelenek változni. A szereplőknek „egyetlen, kizárólagos” valóságuk van és „jellegzetes, határozottan körvonalazott” életük, „ami alapján ők valakik. Ellenben egy ember, úgy általában lehet senki is.” Lehet, hogy oly nagyon védelmezett identitásunk pusztán illúzió, mégis ez segít túlélni: hogy változhatunk. A szereplők oda vannak láncolva szenvedéseikhez. Újra s újra át kell élniük ugyanazt a történetet.
Az élet és a művészet közé rekedt szellemek: ők a szereplők.
