Gao Xingjian: Lélek-hegy
Egy regény a mindenről. Annyi minden van benne, annyi információ, benyomás, hangulat ért, hogy nehezen tudok egyet kiemelni. Keresek egy szálat, egy világosat, egyszerűt, amiről írhatok; de ahogy válogatok, csak még jobban összekeverek mindent. A sima szál helyett előttem színes fonalgombolyag, kuszaságában egész és harmonikus.
Van ebben a regényben minden: ősi legendák, versek, dalok; életképek a kommunista és mai Kínáról; történetek szerelemről, a férfi és nő örök harcáról, halálról. Kissé patetikusan mondhatnám, hogy ami az életben megvan, az megvan ebben a könyvben is.
Én,te,ő... személyes névmások a regény főszereplői, vagyis mi vagyunk benne mindannyian. Lehet, ezért is érzem magaménak a főhős (a személyes névmások) útkeresését. Kutatja a múltját, szeretné visszahozni a gyerekkorát, sőt, korábbi időket, a nagyapja, dédapja idejét is. Ugyanakkor keresi a helyét, az otthonát a jelenben is. Keresi az élet értelmét, mint mindannyian. "Mi is az a gyerekkori emlék? Hogyan lehet igazolni? Ha csak benned él, miért akarod igazolni egyáltalán? Rájössz, hogy gyermekkorodnak, amit keresel, nincsen feltétlenül rögzített földrajzi helye. Nem ilyen az otthon valójában?"
De ez az útkeresés nem az a hajsza, amire a nyugat-európai ember hajlamos. Nem az a kétségbeesett rohanás egyik állomásról a másikra. Az igazi utazó vándorlásának minden percét megéli, nem kapkod, nem ragaszkodik tíz körömmel valamiféle csinált célhoz. Az utazó a lelkét keresi, önmagát akarja megismerni, és útjának minden pici állomásán, minden pillanatában fel is fedez önmagából valamit. Összeáll ez végül egy egésszé?
"Azt gondolom, hogy én meg a saját természetem szerint élni akaró lény vagyok, a lelkemet keresem. Az a kérdés csupán, hogy ha a lelkem egyszer tényleg felfedi magát előttem, rá tudok-e ébredni a természetemre? És ha ráébredek is, hova vezet mindez?"
