Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl
Hogyan küzdött Gauguin nagymamája, majd fél évszázaddal később maga a festő saját korának normái ellen. Lényegében erről szól ez a több száz oldalas párhuzamos életrajz: a művész és a forradalmár feminista életének utolsó szakaszát követhetjük végig, azt az időszakot, mikor mindketten a körmük szakadtáig küzdöttek álmaikért, eszményeikért, saját földi létük céljáért: a beteljesülésért. S persze ezért mind a ketten az életükkel fizettek, testük nem bírta a korábban szerzett sérülések miatt az intenzív megterhelést. Első pillantásra hallatlanul izgalmasnak tűnő könyv…
…másodikra azonban már valahogy kevésbé meggyőző. Számomra nem jelentett különösebb izgalmat, unni kezdtem egy idő után. Végülis minden sora ugyanazt igyekszik kutatni és feltárni, majd az olvasónak bemutatni: hogyan fordul két kreatív és okos ember valódi céljai felé, miután eddigi életének unalmát és a léha beletörődést feladta. S természetesen ezek a célok mindkét esetben a társadalmi normák felrúgásával járnak. Látjuk a folyamatot, a művészi és politikai kiteljesedést. Hogyan fogalmazza meg Gauguin lassan évek során a maga művészi hitvallását, hogyan kristályosodnak ki ecsetjén a mesterművek. Hogyan jut el a szegény sorból az arisztokrata-fattyú munkáslány a teoretikus nő- és munkásvédelemig, a saját politikai utópiájának megfogalmazásáig. Közben a szerelmek jönnek-mennek, de persze nem jelentenek sokat, hiszen az igazi alkotó emberek, a meg nem értett, korukat meghaladó zsenik számára minden szoros érzelmi kötelék csak az intelligencia és kreativitás kibontakozásának gátja lehet. Az igazán céltudatos alkotók számára az alkotáson és a munkálkodáson kívül minden más csak eszköz a cél eléréséhez, mondja nekünk Vargas Llosa, s mi csak pislogunk a meglepettségtől.
Vicces, ahogy ellentmond egymás eszményeinek a két szereplő viselkedése. Mókás az a paradoxon, hogy mindketten a maguk Édenét keresik, azt a fantasztikus helyet, ahol minden ember, legyen akár nő vagy festő vagy munkás, szabadon kibontakoztathatja a tehetségét, képességeit. Mégis ilyen gondolatokat ad az író Gauguin szájába: „De a szerelem nem lehet része az életednek, áthághatatlan akadályt jelentene a művészi elhivatottságod útjában, mert kispolgárt farag a férfiakból.” Bár Flora nagymama is elutasította a szerelmet brutálisan végződött kényszerházassága után, ezen a mondaton azért felháborodott volna: hogy egy haladó szellemiségű művész ennyire lenézze a nőket, nos, ez az igazi kispolgári viselkedés.