Miguel Angel Asturias: Az a félvér nőszemély
Nos…
Hát igen, ez már nem kezdődik jól.
Nos. Én lelkes voltam és vagyok, nagyon igyekszem pozitívan hozzáállni ezekhez a könyvekhez. Most is örültem, végre izgalom jön, mágia, Márquez-féle varázslat. Nohát, hamar rájöttem néhány oldal után, hogy itt eléggé sok és felesleges mágiát találok, de realizmust egy cseppet sem. Egy mondattal: ez egy túlburjánzó, sziporkázó, félelmetes, kegyetlen, erotikus és gusztustalan mese. Minden megtörténik benne, a képzelet nehezen tart vele lépést és a végefelé már nem is igen törekszik rá.
Főszerepben egy házaspár, aki nekivág a végtelennek: egyszer az egyik lepaktál az ördöggel, a másik törpévé változik, másszor fordítva. Aztán belép a képbe a démoni hermafrodita. Bigámia, aranycsontváz, templomban lehúzott sliccek, női nemiszervekkel feldíszített kókuszdiók.
A fele után nagyon idegesítő volt. Nem értettem miért történik meg minden elképzelhető és elképzelhetetlen, mi értelme van a hosszan burjánzó mondatoknak. Az egész tiszta szürrealizmus, tiszta Dalí. De nem bírtam tovább. Bevallom, először a projekt kezdete óta, a felénél letettem.
Kis ízelítő.
Egy olyan világról szól, amiben „az embert a kukoricaszemek lüktető húsából alkották, a kukoricaszemek nevetéséből, mikor foggá válnak, a kukoricaszemek sírásából, mikor könnyekké változnak” és ahol „a templom úgy olvadozik a vakító verőfényben, mint egy hatalmas, fehér marcipán.”
