Eyvind Johnson: Rózsák és lángok
Eyvind Johnsson könyve egy város szinte tapintható hatalmi viszonyainak zseniális rajza, több szereplő szemszögéből kibontakoztatva. A konfliktus szemünk láttára támad és fejlődik igazi véres borzalommá. Mindehhez a 17. századi mindennapi élet, születések és halálok adják a színes hátteret.
Mindig is szerettem a több szálon elmesélt történeteket, ahol ugyanazt az eseményt több nézőponton átszűrve láthatja az ember. Így „igazibbnak” hat, enyém az illúzió, hogy el tudom dönteni, mi is történt valójában, ki az áldozat, és ki a hóhér.
A főszereplő egy pap, aki imádja a nőket, ráadásul nagyon vonzó férfi. A nők megbolondulnak tőle. Egyesek azért, mert közeledett hozzájuk, mások pedig éppen azért, mert elkerülte őket. Ez a pap, Urbain Grainier gyönyörű, büszke, intelligens és mélyen hívő – éppen ebben a sorrendben. Ráadásul szerelmes is, egy életre odaadta a szívét az ő Madeleine-jének. Akinek a helyén van a szíve L. városában, kedveli a tudós fiatal papot, aki ujjat mert húzni a püspökkel és Richelieu bíborossal a városfalak lebontásának kérdésében. Ám aki testében vagy lelkében torz, mind gyűlöli Urbain Grainiert: a béna papok testi szépségéért, a frusztrált apácák azért, mert nem kaphatják meg őt. Másoknak meg csak egyszerűen az útjukban áll. A történet a napnál is világosabban fedi fel egy boszorkányper hétköznapi pszichológiai indítóokait. Egyszerű a képlet, így néhány mondatban összefoglalható.
A város hatalmi hálózata feltárul előttünk, az egyes emberek középszerű motivációinak lehetünk tanúi. Hiszen hinni abban lehet, amiben csak akarunk. Ha elhitetjük magunkkal, akkor léteznek démonok és boszorkánymesterek, az egyháznak úgyis útjában áll a túlságosan okos pap, aki pamfletet fogalmaz a cölibátus ellen. Pedig ősi igazságot fogalmaz meg az a röpirat: ha a természetes vonzalmakat visszafojtjuk, szörnyű és torz érzelmek keletkeznek a helyükön. Az apácák erőszakoskodó ördögöket hallucinálnak, s elhitetik magukkal, amit a vallató ördögűzők állítanak: a démonok irányítója nem más, mint Grainier.
A végeredmény egy büszke ember halála a máglyán, aki nem volt hajlandó a menekülést választani. Ám a legnagyobb vesztesek az életben maradók, akiknek azzal a tudattal kell továbbélni, hogy az ártatlan, akit a halálba küldtek, meg tudott bocsátani nekik, a feléje áradó esztelen gyűlölet ellenére is.
„Mindenki, aki embert öl, gyilkos csapásával magát is megöli. Mindenki, aki embert éget, maga is megég. Csak ennek tudata mentheti meg a föld színén tévelygő emberiséget.”
Ismerős a gondolat, O’Neillnél már elhangzott valami nagyon hasonló…
