Jaszunari Kavabata: Hóország
Végsőkig elvitt líraiság, szinte áttetsző finomság, olyan ez a regény, mint a legfinomabb textil, vagy ha egyszerűbb hasonlatra vágyunk, a zsírpapír. Nagyon tiszta, egyszerű vázra épül, néhány tömör mondatból álló párbeszéd és leírás mögött azonban, a szavak anyagán keresztül valami súlyosabb és megrendítő szépség tárul elénk.
Arra gondolok, talán a kultúrák közti távolság teszi, hogy nagyon hasonló érzésem volt Kavabata könyvét olvasva, mint korábban Xingjian esetében (érdekes, még az is egybevág itt, hogy mindketten a magányos férfi sokféleképpen értelmezhető utazását tematizálják) vagy évekkel ezelőtt Kim Ki-duk filmjeit (különösképpen a Bin-jipet) nézve. Tudom jól, hogy mindhárman más ázsiai országból származnak (Japán, Kína, Dél-Korea), és hihetetlen barbárság lenne a részemről, ha mindhármukat egy kalap alá véve beszélnék egyszerűen a keleti és a nyugati kultúra közti alapvető különbségekről. Mégis ez az érzésem, erről lehet szó. Ugyanazt a szótlanul mesélést éltem át a Hóországot olvasva, mint amikor a Bin-jipet néztem, a szerelmesek számomra ugyanazon az idegen, néhány finom jelből és szóból álló nyelven érintkeznek ebben a világban, ahol az érzésekről furcsán és titokzatosan, csak rejtett módon szerezhetünk tudomást. Az érzékiség hangsúlyosan jelen van, de különös, néha hidegen elvont formában.
„ha az embernek olyan erős, vastag bundája volna, mint a medvének, akkor az érzékei is mások volnának. Így azonban éppen a vékony, selyemsimaságú bőrt szereti az ember. Simamura nézte az esti hegyek vonalát, és hirtelen heves vágyat érzett az emberi bőr iránt.”
Tulajdonképpen szerelmi négyszögről van szó egy kis havasi falucskában: egy gésa, egy tokiói értelmiségi, a helyi samizentanárnő fia és egy szolgálólány, Joko között. A főszál Simamura, a színházi író és Komako gésa őrlődő szerelmi viszonya, ami lassan bontakozik ki a férfi ritka látogatásai alkalmával, azonban az évek alatt teljesen beszippantja a lány személyiségét. A többiek csak mellékszerepet játszanak, érdekes, hogy mégis őket roppantja össze a kettejük szerelme és a külső körülmények. Joko és Jukio halálán keresztül látjuk a különös viszony tragikumát. Csak sejthetjük, hogy a halálos kórban fiatalon elhalt fiú és Komako, majd később Joko között ártatlan és tiszta szerelem volt, majd a sírig hűséges Joko iránt a tokiói férfi is vonzódni kezd. Az érzelmek káoszából a tehetetlenség sugárzik.
„[Simamura] valami ürességet érzett: gyönyörűnek és kárba veszettnek látta Komako életét, még ha tudta is, hogy a gésa szerelmes belé. Mégis, ennek a nőnek az egész élete, makacs élnivágyása megindító volt, szinte tapintható, mint a meztelen bőr. Simamura sajnálta Komakót, és sajnálta saját magát. Joko szemét pedig, sugárzó naivitása ellenére is, olyan fénynek látta, amely képes volna eloszlatni a bajokat. És egyre inkább a lány vonzásába került."
Egy házas férfi, aki nem tud kiszabadulni a gésa iránt érzett szerelméből, aki nem tud dönteni és lépni valamerre. Csak sodródik a pillanattal, hiszen megteheti, írni is csak kedvtelésből ír, az örökségéből ellehet élete végéig. Szemben áll vele a lány, aki körmeszakadtáig dolgozik, érzelmei ellenére, szinte az őrületig kitart a néha-néha felbukkanó férfi mellett, mert az örömöt és az életet keresi minden körülmény ellenében.
„Nincs okom panaszra. Végre is csak a nők tudnak igazán szeretni.”
