A rút luk

Irodalmi Nobel-díjasokhoz szólunk hozzá. Nem szakszerű elemzés, nem átfogó életrajz, csak a mi észrevételeink :)

Irodalmi Nobel-díjasok

Tőlük olvastunk eddig

Mi vagyunk...

Új hozzászólások

  • Minotaur: "– És ez neked kevés?! Mit akarsz?! A pénzedért szeresselek? Vagy azért a hófehér szűzi lelkedért?... (2009.09.29. 13:28) Sötét titkaink
  • Minotaur: Nem mintha egyetértenék a fenti amúgy igencsak feminista általánosítással, de biztos nagy élmény v... (2009.09.17. 23:56) Nem Tess d'Urberville... hálistennek :)
  • Kalap26: Jó volt a könyv... :) (2009.08.20. 18:26) A magányos Barabás
  • Ysteee: úgy néz ki ez a kép, mint "csubakka" :) (2009.08.20. 18:21) Hemingway mosolya

Mi az a rút luk?!

Csak ha végképp nem jöttél rá... Katt ide!

Felejteni nem szabad!

2011.04.07. 19:04 | C.B. | Szólj hozzá!

Kertész Imre: Sorstalanság 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Újfent bebizonyosodott az elméletem: nem az ember találja meg a könyveket, hanem a könyvek találnak meg minket, a kellő ideig várakoznak a polcon ránk, hogy mikor a kezünkbe vesszük őket, már meglegyen a kapcsolat. Hát így voltam én a Sorstalansággal is…

A filmet láttam annak idején, megrázó élmény volt, de nem keltette fel bennem a kíváncsiságot a könyv iránt. Most Bernard Schlink A felolvasó című könyvét olvasva hirtelen sürgető vágyat éreztem, hogy a másik oldal tanúját is elolvassam. Persze semmi nem fekete-fehér. A szembenézés éppen olyan nehéz az áldozat, mint a hóhér számára. Schlinknél éppen az tetszett, hogy nem csak a hóhér szemszögét látjuk, hanem egy harmadik személy, éppen a szerelmes szemével nézzük őt. A szerelmes fiú számára éppen olyan borzalmasan hihetetlen, hogy kedvese őr volt egy koncentrációs táborban, mint ahogy Kertész főszereplő fiúcskája számára is alapvetően felfoghatatlan, hogy a koncentrációs tábor létezik. Éppen ez a lebilincselő (mindkét) regényben, az a derű, élnivágyás és optimizmus, amivel a fiú rácsodálkozik minden újabb borzalomra. Hiszen azt tanították neki, minden tapasztalatából az következik, hogy ilyen dolgok nem történhetnek meg. Aztán rádöbben, hogy nagyon is természetes módon következnek „embermivoltunkból”. Akkor megtanul úgy élni, túlélni egy éven (egy életen?) keresztül, hogy ez a természetes, s a régi, általa ismert világ a furcsa.

A legdöbbenetesebb számomra Kertész regényének vége volt. Mikor a szabadulás után Gyurka hazatér, gyűlölet és kétely fogadja. Persze egy vesztett háború után minden ország ezt a képet mutatja, de mégis, annyira jellemző, hogy Pesten felejteni akarnak, s őt is erre bíztatják (hiszen úgy nem lehet élni). Hát éppen a felejtéssel nem lehet élni, ezt nagyon világosan adja tudtunkra Kertész. A múlt feldolgozásából kellene az új életnek kisarjadnia, s nem annak eltörléséből és elhallgatásából. Konzekvenciákat kell levonni, élő történeti emlékezettel lehet csak egészséges az új élet. (De láthatóan ez, itt, már akkor sem működött.)

Furcsa gondolatom támadt, miután letettem a könyvet, és visszagondoltam az elejére, ahol egy részt megjelöltem, mert nagyon tetszett. Talán nem túl merész gondolat, ha úgy vélem, ez a néhány sor előrevetítette Gyurka hozzáállását a sorstalan léthez is: „Langyos, nedves, némileg tapadós érintés élménye maradt meg bennem. No meg egyfajta derűs csodálkozás, mert hát mégiscsak ez volt az első csókom egy leánnyal, s amellett épp akkor nem is számítottam rá.” Nekem valahogy összefügg a zárógondolattal: „… nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen… Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.”

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://arutluk.blog.hu/api/trackback/id/tr672807826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Címkék: kertész