A rút luk

Irodalmi Nobel-díjasokhoz szólunk hozzá. Nem szakszerű elemzés, nem átfogó életrajz, csak a mi észrevételeink :)

Irodalmi Nobel-díjasok

Tőlük olvastunk eddig

Mi vagyunk...

Új hozzászólások

  • Minotaur: "– És ez neked kevés?! Mit akarsz?! A pénzedért szeresselek? Vagy azért a hófehér szűzi lelkedért?... (2009.09.29. 13:28) Sötét titkaink
  • Minotaur: Nem mintha egyetértenék a fenti amúgy igencsak feminista általánosítással, de biztos nagy élmény v... (2009.09.17. 23:56) Nem Tess d'Urberville... hálistennek :)
  • Kalap26: Jó volt a könyv... :) (2009.08.20. 18:26) A magányos Barabás
  • Ysteee: úgy néz ki ez a kép, mint "csubakka" :) (2009.08.20. 18:21) Hemingway mosolya

Mi az a rút luk?!

Csak ha végképp nem jöttél rá... Katt ide!

"I am so fond of you, Marilu"

2010.09.06. 10:38 | C.B. | Szólj hozzá!

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Onitsha


Nagyobb térképre váltás

Ha valamire hevesen és hosszú időn át vágyakozunk, számtalanszor elképzeljük magukban, mikor beteljesedik az álom, természetesen csalódnunk kell. Maou, a második világháború alatt Franciaországba menekült olasz lány 12 éven keresztül várta a pillanatot, hogy fiával Fintannal férje után indulhasson Afrikába. Az angol férj, Geoffroy is az álmait kergetve került a Niger partjára, Onitshába. Történeti kutatásainak tárgya után vándorolt: az egyiptomi fáraók Niger mellé áttelepült utolsó leszármazottainak, Meroé népének nyomait kereste.

Mindannyian csalódnak Afrikában: Maou és Fintan nem azt a paradicsomi életet találja ott, amiről éveken át álmodozott, a rég nem látott férj, a soha nem ismert apa egy megöregedett, kicsit megkeseredett ember. Geoffroy sem találta meg az új Meroét, nem írta meg a könyvét, csak sejtések, ősi tetovált jelek emberek arcán, néhány istennév egyezése áll rendelkezésére. Mindannyian mást kaptak, mint amit vártak, de mégis örökre szívükbe zárják Afrikát, mert más módon paradicsomi, mint ahogy Európából nézve képzelték. A helyiek barátságosak, ősi titkokat hordoznak magukban.

A család kívül reked a fehér gyarmatosítók belterjes kis körén, mert egyikük sem úgy viselkedik, ahogy elvárt lenne. Maou túlságosan szabad szájú, nem bírja szó nélkül elviselni az igazságtalanságot, a kapzsi embertelenséget. Geoffroy el is veszíti az állását, egy év telt csak el, de vissza kell térniük Európába. Geoffroy utolsó próbálkozása, hogy egy ősi jósdában megtalálja a kulcsot az új Meroéhoz, súlyos betegséggel végződik, célját nem éri el. Mindhárman maradnának, a város a szívükhöz nőtt, végül egymást is újra megtalálták benne. A lázas Geoffroy újra szerelmet vall feleségének, aki terhesen tér vissza Angliába. A születendő kislány, Marima Afrikához tartozik, mivel ott úgy tartják, akkor születik meg az ember, mikor megfogan, és ahhoz a földhöz tartozik, amelyen fogantatott.

1968-ban a már felnőtt Fintan árulásnak érzi, hogy nem tér vissza a háborútól pusztuló földre, ami a boldogságot és a szabadságot jelentette számukra, minden félelem és keserűség ellenére. Az új Meroé, a remények földje talán ekkor pusztul el végleg a Niger partjai mentén is.

„… Geoffroy már nem türelmetlenkedik. Az idő nem ér véget, mint a folyó útja. Geoffroy Maou fölé hajol, egészen közel a füléhez, és mint egykor, elsuttogja a szavakat, melyek megnevettették Maout, az ő dalát: I am so fond of you, Marilu. Érzi Maou édes és nehézkes éjszakai illatát, hallgatja az alvó szuszogását, és hirtelen ez válik számára a világon a legfontosabbá.”

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://arutluk.blog.hu/api/trackback/id/tr772168160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Címkék: clézio