Gao Xingjian: Lélek-hegy
Az író, a „férfi ő” elindul a hosszú vándorútra. Később tudjuk meg, hogy tüdőrákot diagnosztizáltak nála, majd kiderült, hogy csak tévedés, illetve művei tiltólistára kerültek, vizsgálat készül ellene, jobban teszi, ha elhagyja Pekinget. Ezért utazik. Néha úgy tűnik, a természet őseredeti szépségeit keresi, őserdőket, pandákat, barlangokban lakó szerzeteseket, néha népdalokat gyűjt, máskor romokat keres fel, nők szegődnek mellé. Valójában „a valódi utazónak nincsen kimondható célja”.
Az egész könyv csak egyetlen szereplőről szól, az „én”-ről, különféle elbeszélésmódokban, széttöredezve, mindenféle betoldásokkal. Látszólag rendszertelenül összeválogatott különféle történetek „személyes névmás-szereplőkkel” (én, te, női és férfi ő). „Összevegyítve úti feljegyzés, moralizálás, benyomás, feljegyzés, jegyzet, elméleti háttér nélküli vita, meséhez sem hasonló mese, bemásolt népdalok, semmiből kitalált mitológiátlan mítosz.” A legteljesebb ismertetést a könyvről maga a szerző adja a kezünkbe, de csak akkor, mikor már megértettük, hogy nem különböző történetekről van szó, hanem minden szál egymásba játszik, a személyiségek közti határok összemosódnak, valóság és mese nem válik el élesen egymástól. Az egész könyvet valamiféle áttetszőség uralja. Olvasunk valamit, de tudjuk, hogy mögé kell nézni. Megint olyan érzésem volt, hogy Minden benne van: emberi kapcsolatokról, álmokról, emlékekről, saját és a történelmi múltunkhoz való viszonyunkról, titokzatosan és áttetszően, ahogy a népmesékben. Valami ősi közös dolog, ami miatt én is, olyan távol az írótól, mélyen megérthetem.
Hiszen mindez a kommunista Kínában játszódik, ahol az ember sosem lehet biztos egzisztencia, ahol minden sors tartogat valami szomorkodni valót, ahol az író eljut odáig, hogy megkérdezze magától: „Egyáltalán szükségük van-e az embereknek kultúrára?”
Összekeveredik szemünk előtt személyes sors, kitalált és valós történelem, történetcafatok kavarognak az olvasó előtt, ki-ki úgy rakja össze, azt teszi magáévá, amit és ahogyan akar.
„Én sem tudom már eldönteni, hogy emlékeimből és benyomásaimból mennyit tapasztaltam meg valójában, és mennyi belőlük csak álom, hogyan tudnád hát te elkülöníteni ezeket a tapasztalatokat és fantáziákat? Egyáltalán szükséges-e ez az elkülönítés? Jelentősége bizonyára nincsen.”
A személyiség szétdarabolódik, szétosztódik, beszélget az árnyékával, önmagát vizsgálgatja. Néha úgy tűnik, szeretőiben is csak önmaga visszatükröződését keresi, mintha ők is csak az árnyékai lennének. A személyes névmások, azaz az érzékelt viszonyok uralkodnak. És a lényeg nagyon egyszerű: „Nem tudom, vizsgáltad-e valaha is önmagad, ezt a furcsa dolgot, amit, ha egyre többet nézed, egyre kevésbé hasonlítasz hozzá, egyre többet nézed és egyre kevésbé az, ami; mint mikor a fűben fekszel és egy felhőt bámulsz az égen, először tevére hasonlít, aztán egy lányra, később hosszú szakállú öregemberre, de ez sem az igazi alakja, mert a felhők pillanatról pillanatra változtatják a formájukat.”
Azt hiszem, ez tényleg egy olyan könyv, aminek nem a felszínen zajló története a fontos, amit kevéssé is lehet megragadni, hanem az, hogy milyen lenyomatot, benyomást hagy az olvasóban, milyen érzések támadnak olvasása közben. Nyilvánvalóan számomra jelenleg nem felfejthető a kínai filozófiához kötődő jelentése. De az olvasása engem is úgy formált, mint a felhőket a tekintet. Utazás a Lélek-hegyre, talán már nyilvánvaló, hogy a leghosszabb utazás egész életen át önmagunk felfedezése tapasztalatokon és emlékeken keresztül.
