Knut Hamsun: Éhség
Az éhezés kórképe a testi tünetek részletes, sokszor undorítóan kimerítő leírásával. Egy éhező értelmiségi rémképe a századfordulóról. Hogy hiteles-e, fogalmam sincs, mindenesetre nem túl szimpatikus, még nyomorában is idealista. Valóban, mintha a Bűn és bűnhődés „előzményeit” olvasnánk. Csak az a különbség, hogy Christiania lakója már nem tanul. Csak nem kap állást. (Mindig olyan reménytelenséggel tölt el, ha ilyen raszkolnyikovi sorsról olvasok.)
Eléggé megdöbbentem, mikor az életrajznak picit utánanézve rájöttem, hogy Hamsun a ’30-as évekbe náci szimpatizáns lett. Kissé morbid, persze a Nobel-díjat még előtte kapta, de az ilyen dolgok nincsenek már meg az emberben korábban is? Ijesztő, bár ha belegondolok, egyáltalán nem csodálnivaló. Nietzschére és Raszkolnyikovra asszociáltunk ennek a rövidke könyvnek az olvasása közben is. A félreértések sokszor vezetnek borzalmakhoz.
Egyébként az egész könyv nagyon sivár. Egyetlen részlet sem ragadta meg a fantáziámat.
