Ivo Andric: A vezír elefántja
1820-ban játszódó keserédes történelmi mese Boszniáról, ahol „nem könnyű az élet, nem is szabad, nem is biztos, de bőségesen lehet álmodozni, és bölcsen, elmésen, mókásan lehet mesélgetni róla”.
Új, az előzőnél is kegyetlenebb vezír érkezik Travnikba, de a halódó török birodalom végvidékén még a zabolátlan erőszak sem tud úrrá lenni a törvények nélküli zavaron. A vezír együtt él a halál gondolatával, hiszen bármikor száműzhetik, elbukhat, a nép pedig csendesen tűri a vezír kegyetlenségét, szeszélyeit. Olyan világ ez, ahol mindenki csak suttog, csak este a házi tűzhely mellett nyitja nagyra a száját, mindenki fél és furfangokat, fortélyokat eszel ki, hogy az életét kicsit könnyebbé tegye. A hencegők csak a mesék világában nőnek nagyra, csak a történetekben léteznek bátor hősök. A valóságban mindenki lapul és senki nem száll szembe a hatalom képviselőivel.
Ilyen körülmények közt folyik a küzdelem a vezír elefántja és Travnik népe közt: az idegen állat rombolva vonul végig minden nap a városon, az utcagyerekek pedig titokban arzénnal mérgezett almával etetik. Az elefánt megbetegszik, úgy tűnik meghal, s a város megszabadul tőle, de végül mégis túléli, s csak a vezírt méltóságából leváltó szultáni parancs pecsételi meg sorsát. A felszín alatt rejtve küzdő néppel szembenálló elefánt talán éppen a tehetetlen hatalom, a végnapjait élő török birodalom jelképe Andric kisregényében.
„A félelem alakot vált s a gond nevet. A vezírek egymást váltják. Az élet folyik tovább. A császárság végét járja…. A nép szenved, sugdolózik és védekezik, ha másképp nem megy, hát így, mesékkel, amelyekben homályos, de elpusztíthatatlan vágya él az igazság, a másféle élet és jobb idők után.”
