Eugene O'Neill: Amerikai tragédia
Mikor évekkel ezelőtt a József Attila színházban megnéztem a Hosszú út az éjszakába című O’Neill-darabot, nagyon odavoltam érte. Persze, kamaszkorában az ember az öngyilkos, önpusztító dolgokhoz vonzódik. Most azonban a drogos anya és alkoholista családja önmarcangolásánál sokkal jobban tetszett a durvábbik történet, a horror-tragédia. (Persze a dologban az is közrejátszhat, hogy nagyon jó színészek, mint Vándor Éva, Újréti László, Schnell Ádám, Besenczi Árpád játszottak az előadásban. Olvasni más.)
Tehát. A tragédia főszereplője egy lány, Lavinia Mannon, aki úgy csűri-csavarja, szövögeti az élet szálait, hogy minden családtagja meghal mellette. Saját kezével nem gyilkol meg senkit, ám mindegyikük haláláért ő a felelős. És a többszörös gyilkosság után még azt meri feltételezni, hogy boldog lehet. Aztán szerencsére úgy dönt, nem mérgezi meg a naiv, családon kívülről jött fiúnak is a lelkét. Laviniának nem jár már a szerelem, neki bűnhődnie kell. Azonban bűnösségét is csak nehezen fogja fel, hiszen a családi becsület hazug látszatigazságát nevelték lelkébe gyerekkorától fogva, s ennek a hamis eszmének a nevében úgy hiszi, ő csak igazságot szolgáltat.
Nos. A történet elején adva van egy totálisan beteg érzelmektől túlfűtött család: az anya utálja az apát, aki viszont még mindig imádja a gyönyörű asszonyt. A lány az anyjára ütött, a fiú az apjára, a lány az apjába szerelmes, a fiú az anyjába. És persze mindenki féltékeny mindenkire, de leginkább az anya kívülről beszivárgott szeretőjére, akiről ráadásul kiderül, hogy mégis a család része: az apa kitagadott testvérének egy cselédlánytól született fia. Mindezek hátterében az amerikai polgárháború borzalmai, ahová a zord apa és a prűd lány elküldi a költői lelkületű fiút, aki már ettől is megbolondul egy kissé. Elátkozott nemescsalád egy klasszicista kúriában.
Ebből a helyzetből akar kitörni az anya-feleség kétségbeesett szerelme révén. Csakhogy a boldogság megszerzéséhez rossz eszközt választ: meggyilkolja a háborúból hazatérő férjét. Ez túl nagy ár, még a szerelemért is. A lánya bosszút esküszik és belerángatja testvérét is: ez Oresztész és Elektra istentelen bosszúja, ami az egész családot magával sodorja. A fiú végez a szeretővel, az anya öngyilkos lesz, majd a fiú is. A kör bezárul: most a lány lesz szerelmes. De ez a könyörtelen ház elítéli és tönkreteszi a szerelmet. A Mannonok élete háború, harctéri borzalmakat visznek civil életükbe is.
„Az a fura érzésem támadt, hogy a háborúban mindig ugyanazt az embert kell újra meg újra meggyilkolnunk, míg végül rá fogok ébredni, hogy én magam vagyok az az ember.”
O’Neill azt mondja nekem, hogy se a bosszú, se a háború nem lehet soha igazságos. Mindegy, hogy a cél, amelyért a harc folyik, mennyire szép vagy magasztos. A gyilkolás mindig elvesz valamit mindkét emberből: az áldozatot megfosztja legelemibb jogától, az életétől, a gyilkost pedig a boldogság legelemibb feltételétől, a nyugodt lelkiismerettől. Túl nagy az ár.
„…milyen remekül megtréfálhatnánk az apához hasonló buta hadvezéreket, ha mindkét oldalon hirtelen mindenki rájönne, miféle tréfát űz velünk a háború, s elkezdenénk kacagni, és kezet fognánk egymással!”
