Harold Pinter: Porrá leszel
Mindenki átél tragédiákat az életében. Olyanokat, amikre borzadva gondolunk vissza, ha egyáltalán. Amik olyan sötét lyukakat lőnek a lelkünkbe, amiket nem lehet összevarni. De különös módon mégsem halunk bele sebeinkbe. Szép ruhát öltünk, és eltakarjuk a foltos, szakadt alsóneműt.
Rebecca a második világháborúban fogolytáborba küldött anya, akinek csecsemőjét a karjából ragadták el. Akinek szenvedélyes, erőszakos szeretője valószínűleg épp egy ilyen náci katona volt. Hogy túlélje ezeket a szörnyűségeket, inkább elfelejtett mindent: nem, neki nem volt gyermeke, nem volt szeretője, nem szólította őt senki kedvesének. Sötét titkait mélyre zárta, jól lelakatolta, hogy senki, még ő maga se tudjon róluk.
Most van egy szerelme, Devlin, akinek végre igazán megnyílna. Hisz hogy is lehetne titkolózva igaz kapcsolatokra találni? De olyan nehezen megy ez a kitárulkozás: hogyan értesd meg a borzalmaidat, a te múltad borzalmait valakivel, aki a jelened része, akinek semmi köze a tragédiádhoz?
A zárat nem is tudja senki felnyitni, csak az a náci katona, aki csecsemőket tépett ki az asszonyok kezéből: amikor Devlin úgy szerette Rebeccát, olyan gyengéden erőszakosan, mint a volt szerető; akkor mondott el a nő mindent.
Mikor így rászabadítjuk valakire személyes szörnyeinket, azt gondolnánk, most elrémisztjük a szerettünket, hisz úgysem fog minket megérteni. Csakhogy ez nem értés kérdése. Egymás múltját el kell fogadnunk, mást nem tehetünk. Összetartani nem az "értés", hanem az irreális vonzalmak, a megmagyarázhatatlan, kis semmiségeknek tűnő apróságok fognak.
Rebecca: "Porból vétettél..."
Devlin: "Porrá leszel..."
Rebecca:"Ha nem a nő..."
Devlin:"A whisky visz el..."
Mindig tudtam, hogy szeretsz.
Rebecca: Miért?
Devlin: Mert ugyanazok a kedvenc számaid, mint nekem.