Yeats: Egy gyermekhez, aki a szélben táncol
Táncolj a part felett;
Mi gondod rá, ha dagad
A víz, a förgeteg?
Csak rázd, rázd sós hajad
Nedves zuhatagát;
Ifjú vagy, mit neked,
Hogy győz bolond, s a vágy
Betelve szétpereg,
S a jó munkás halott,
S a kéve kötést akar.
Mit bánod, hogyha zokog
Az óriás vihar?
Olyan szép ez a kép, ahogy magam elé képzelem. Fúj a szél a parton, kicsit borús az idő, a tenger hatalmas hullámokat vet. Egy kisgyerek hatalmas mosollyal az arcán táncol a parton, a lába a vizet éri. De nincsen semmiféle szép koreográfia, vagy letisztult, balettes mozdulatok... Csak úgy táncol, ahogy egy hétköznapi gyerek táncol, ha zenét hall: összevissza veti kezét-lábát, rázza a fejét, a testét, és egyszerűen jól érzi magát.
Képes-e a felnőtt az ilyen szabad táncra, mikor fejében állandóan a világ igazságtalansága, a munka, a robot, a kötelességek, szerelmi kínok kavarognak? Olyan zsúfoltak a napjaink, annyi terhet cipelünk a vállunkon, hogy a lábaink egészen kővé meredtek, nem táncoslábak már ezek.
Mégis olyan jó néha rátalálni azokra a percekre, amikor magunkban ellejthetjük a saját szabad táncunkat. Ilyenkor nincsenek meghatározott tánclépések, nincsenek szabályok, berögzött, tanult mozdulatok. Csak úgy táncolunk, ahogy a testünk akarja, ahogy jól esik. Ezek a pillanatok a legjobbak, mert nem kell foglalkozni a felnőtt lét gondjaival. Mert újra gyerekek lehetünk.