Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres
Ugye nemcsak én ábrándoztam arról kiskoromban, hogy engem csak kitaláltak? Hogy igazából nem is létezem, csak éppen elmesél valaki, vagy egy film szereplője vagyok? Vagy hogy az egész életem csak azért van, mert egy lány egy tükrön át nézheti?
Történetem azért minden esetben volt. Pirandello szegény alakjai viszont csak szereplők, akik arra vágynak, hogy elmondhassák a történetüket.
Pirandello ötletes, magával ragadó darabja igazából a shakespeare-i közhely köré épül: "Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: S mindenkit sok szerep vár Életében..." Viszont olyan modern átértelmezéssel ismerkedhetünk meg, hogy egyáltalán nem unjuk a darabot.
Lássuk a többszörös paradoxont:
1. A színdarab alaptörténete az, hogy színházi próba zajlik.
2. A színdarabban ábrázolt színházi próbán hirtelen valódi szereplők jelennek meg, akiket ugyan megalkotott valaki a képzeletében, de a történetüket sosem írták meg.
3. Ezek a szereplők lépten-nyomon a valódiságukat bizonygatják, szemben a színészek játékával.
4. És ha még azt is hozzávesszük, hogy mindezt tényleg előadják húsvér színészek valódi színházban, akkor jobban belefájdul a fejem a logikai csavarba, mint Gaardner: Sofie világába, ahol szintén szökdösnek a szereplők a regényben megírt regényből.
A szereplők tehát ragaszkodnak valódiságukhoz, de a színház igazgatója, és a színészek megkérdőjelezik ezt. Pedig ha jobban belegondolunk...
Az ember mindig megújul. Enélkül unalmas és fejlődés nélküli lenne az élet. Előző ruháinkból kilépünk, kígyóként vetjük le bőrünket, és újat növesztünk.
(Megj. egy kis kitérővel: Különösen a nők. "A férfiak azt akarják, hogy bőrünk alatt, rothadva, tovább hordozzuk régi lelkeinket, amiket hála istennek, elhullattunk már, valahányszor új életet kezdtünk. A férfiak, leányom, képtelenek megérteni ezt az erőnket, amely kötelességünk is: az örök megifjodást." - írja Romain Rolland, aki szintén Nobel-díjas, és akit nagyon nem szeretnék újraolvasni :) )
Ha egyszer visszagondolunk arra, akik voltunk, vagy hogy mi volt a véleményünk régen, sokszor elborzadunk, megvetjük, nevetünk rajta - vagy rosszabb esetben nem is emlékszünk rá. De honnan tudjuk akkor, hogy valódiak vagyunk, ha előző énjeink (akiket egykor szintén valódinak hittünk) elvesznek valahol a múltban? Ha holnap nem emlékszünk mai létünkre, akkor hogyan tudjuk megítélni, hogy kik vagyunk? Hogy egyáltalán, igazán létezünk-e?
