Hermann Hesse: Gertrud
Két művészkarakter életútjával ismerkedhetünk meg: az extrovertált és az introvertált személyiséggel. A fiatalkori meggondolatlansága miatt sántító zeneszerző áll az egyik oldalon, a nőfaló énekes a másikon. Mindketten zseniálisak a maguk módján. Úgy tűnik nekem, Hesse számára a regény célja nem más volt, mint bemutatni, hogy ez a zsenialitás, a művészi alkotóerő csakis a boldogtalanságból, a beteljesületlenségből származhat. A zeneszerző soha nem tett volna szert hírnévre, ha elpuhultan élvezi az életét, ha szerelme viszonzásra talál, ha apja nem hal meg hirtelen korán. Viszont az énekes mindannak birtokában van, amire a komponista csak vágyik: egészség, szerelem, nők. Mégis egész életében melankolikus marad, iszik, majd végül öngyilkos lesz. És mi a szerepe mindebben Gertrudnak? Ő a katalizátora az eseményeknek, a tökéletes szépség, a finom tehetség, a Nő. Akibe mindkét férfi szerelmes. Akit viszont csak az egyik kaphat meg. A zeneszerző azért szenved, mert nem lett az övé, az énekes pedig azért, mert nem tudja boldoggá tenni, sőt elviselhetetlen személyiségével beteggé teszi. S persze mindeközben szerelemből és szenvedésből születnek a szebbnél szebb zenék, a jobbnál jobb előadások. A végén pedig elmélkedhetünk: vajon tényleg nem létezik boldog művész? Mesterművek valóban csak nyomás alatt születhetnek? Kicsit még a 19. század érződik Hesse regényében, Goethe és az ifjú Werther szenvedésének öröksége. Nem gondolnám, hogy a feltett kérdésekre csak Hesse válaszai lennének helyesek. Azonban azzal egyetértek, hogy heves érzelmi tapasztalatok nélkül nem lehet igazán nagy „művészetet csinálni”. De ezeknek az érzéseknek nem kell mindenképpen és mindenáron negatívnak lenni.