Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Regény a Fähmel családról, avagy hogyan élte meg egy átlagos, inkább jómódú és jó származású német család a 20. század első felének történelmét. A történet főszereplője számomra abszolút a feleség, Johanna, az anya és nagymama, aki szétosztogatta mindenét a világháborúk alatt, aki nem kért a kiváltságokból: a mézet-vajat a szegény gyerekeknek adta, a háborút éltető uralkodót „királyi bolondnak” bélyegezte nagy nyilvánosság előtt, a náci terror alatt kiment a pályaudvarra és követelte, hogy vigyék el őt a zsidókkal együtt. Ő az a német nő, aki kimondta és megtette amit a férje és a fia nem mert. A férfiak azt hitték, elég az iróniával felfegyverkezni, mert ha mást gondolnak, már mások lesznek és felmentést nyernek. Hát nem, „az irónia nem elég, és nem is lesz soha sem elég, csak narkotikum a kivételezettek számára, és azt kellett volna tennem, amit Johanna azután megtett”. A férj, a család hírnevének megalapozója, a híres építész Heinrich Fähmel is tudta, hogy ilyen helyzetekben a tett ad egyedül felmentést, de feloldozást már semmi sem. És persze kérdés, hogy a „nagyság” mennyire élhető: ha az anya elosztogatja az ennivalót, mi lesz a saját gyermekeivel?
A legvégén kiderült, hogy valóban Johanna a történet főszereplője. Ő az egyetlen, aki pisztolyt mer emelni az ötvenes évek csöndjében, amely inkább az elhallgatás, mint a megbocsátás csöndje. Meglövi a képmutató politikust, aki alig 10 évvel a háború vége után már a militáns szervezetekkel szimpatizál.
Böll a legnagyobb szörnyűséget a háború pusztításában és a diktatúrába látja, ezt mondatja ki Johannával: „Nem békéltem meg a világgal, amelyben egy kézmozdulat, egy félreértett szó az életébe kerülhet az embernek”. Szkeptikusan áll a kibontakozóban lévő demokráciához, mert ugyanazok az emberek kezdik felépíteni az új világot, akik a régiben a bűnös szerepét játszották. Az elhallgatás persze megmenti az embert, így túl lehet élni, de a keserűség és a fájdalom ott marad. A gyűlölet pedig valamilyen tettben kristályosodik ki. A veszteségei miatt robbantotta fel a kényszerűségből a hadsereg tüzérségébe bevonult Robert Fähmel, a fiú a Sankt Anton apátságot, amit az apja épített 1909-ben, amivel a család jólétét és megbecsülését megalapozta. Robert a műemlékeken állt bosszút szerettei meggyilkolásáért, az igazságtalan háború által megnyomorított emberekért. Hiszen az épületek, a tisztesség és a hírnév mit sem érnek emberek nélkül, inkább dőljön le az összes katedrális, csak ne akasszák fel a fiút, a szőke Ferdit, aki megpróbált tenni a helyi nácik ellen (gyerekes tett egy gyerekes bombával, ami épphogy megperzselt egy lábat). Az apa, a híres építész is rádöbben a végén fia igazságára: az épület mit sem ér…
Böll regénye a nácizmusról, két világháborúról egyetlen napba, az öreg építész 80. születésnapjába sűrítve, látszólag szabad asszociációk révén felbukkanó emlékekben elmondva 1958 szeptemberében. Az egyszerű, jóérzésű németek, a diktatúrák áldozatainak tragédiája olyan költőien, szimbolikus nyelven elbeszélve, hogy nekem, miközben olvastam, az az ambivalens érzésem támadt, hogy szánalmam, haragom, rossz érzésem először felerősödött, azután feloldódott, szinte egyetlen pillanatba sűrítve. A történet nagyon specifikusan német, de egyben nagyon általános emberi is.
