Doris Lessing: Megint a szerelem
Ki ne érezte volna már azt a maró-fájó érzést, ami szinte szétveti az embert, mikor egy másik testére, ölelésére vágyik? Ki nem feküdt még sötét szobájában egyedül, olyan reménytelenül vágyakozva, hogy azt hitte, majd belehal a szerelmi bánatba? Ilyenkor azt hisszük, nincs is ennél rosszabb. Aztán valahogy mégis túléljük, idő múltával pedig megfeledkezünk róla. Már csak annyira emlékszünk, hogy valamikor nagyon rosszul éreztük magunkat.
Sarah Durham hatvanas éveiben járó színházi szakember, aki már rég megfeledkezett arról, hogy szerelem is létezik a világon. Aztán a társulat Julie Vairon szenvedélyes élettörténetét viszi színpadra, s ez megkavarja a színészek életét. Keresztbe-kasul szeretnek egymásba, csak épp sosem a jó párosításban. Sarah-ba fiatal férfiak bolondulnak bele, és az idős nő is nála húsz évvel fiatalabbakat szeret meg.
A szerelmi fájdalmat, aminek létezéséről már nem is tudott, keserűen üdvözli, és újra végigmegy a szenvedés stációin. De bármennyire is sóvárog, a csók határát sosem lépi át. Hogy miért? Mert tudja, hogy a fiatalokat az ő titokzatos, okos, talpraesett lénye, művésziessége vonzza. De akármennyire tölti is el őket a szerelem, az ágyban mégis csak egy öreg, ráncos testet találnának. Sarah hiába tartja jól magát, a teste már nem a régi. Úgyhogy ebbe az idős alakba zárva szenved, jobban, mint eddig bármikor (vagy csak azt hiszi). Aztán valahogy mégis túléli, idő múltával pedig megfeledkezik róla.
Jó, hogy van nálunk ez a felejtő-mód. Igaz, hogy azt a bizonyos idő múltát ki kell várnunk (bár ne kéne, és egy gombnyomással elintézhetnénk az egészet), de a felejtés garantált. Másképp megőrülnénk és/vagy felkötnénk magunkat az első fára, ami utunkba akad.
