Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet
Vannak könyvek, amiknek az olvasása közben eltölt az a végtelenül egyszerű jóérzés: „Igen, végre, ez egy olyan könyv. Amiben Minden benne van.” Szentimentális gondolat ez, tudom, és megmagyarázni is nehéz. Persze nincs benne egyetlen könyvben sem Minden. Csak a Mindennek egy verziója. De ez a verzió éppen azért jelent olyan sokat, sokkal többet, mint a többi könyv, mert éppen rá tudok hangolódni a világnak erre a verziójára, átérzem és az életemben vagy az érzéseimben is megélem az olvasottakat. Úgy érzem, kifejez engem is. Mindez persze mérhetetlenül dölyfösen hangzik, hogy számomra a Minden a saját hangulatomat jelenti. De talán mégsem az, mert ha a könyv által átélem ami csak szunnyad bennem, segít meglátni a világot.
Ez a könyv több egymásbafűzött megkezdett-befejezetlen napló és regény ugyanarról a nőről, ugyanattól a nőtől, egy íróról és az írótól. Ez a nő, Anna/Ella szerepekből bújik ki, szerepekben bújik el, de mégis mindvégig ugyanaz marad, az írónő, a nőiség, a női képzelet, őbelőle ered Minden. Az egészben az a legizgalmasabb, hogy látjuk ahogy az író megsokszorozódik, bepillantunk a kulisszák mögé, látjuk, hogyan készül egy regény tapasztalatokból, keserűségből, naivitásból, álmokból. A szereplők folyton nevet változtatnak, de valójában sose változnak meg, a lényegük ugyanarról a személyről, az íróról árulkodik.
A narratív síkon ez a regény a világháború alatt felnőtt britekről, a nyugat-európai kommunizmus ’50-es évekbeli lelkiismereti kérdéseiről, az atom- és hidrogénbombától rettegő generációról, de leginkább a magányról, arról az őrjítő várakozásról szól, amit egy nőnek meg kell élnie, hogy találjon maga mellé Valakit. Olyan sok rétege van a könyvnek: érzelmek, irodalmi és politikai élet, hitek és életkörülmények, szex. Úgy éreztem, hosszú utazás az egész, méghozzá abból a fajtából, amiről nem tudjuk honnan hova vezet. Vannak közben mélypontok és magaslatok, de nem állíthatjuk, hogy eljutottunk valahova, hogy valahova feljebb értünk a végére. Csak utaztam át a könyvön, át Anna életén, érzésein és emlékein. A boldogság keresése hiábavalónak bizonyult, csak bizonyos megalkuvás vezethet el a megnyugváshoz, az őrület, a kínzó szorongás és a mániás depresszió legyőzéséhez. Minden férfi megcsalja a feleségét vagy a szerelmét, a nemek közti harc életünk legnagyobb tanulsága és közhelye.
„Az a szörnyű, hogy valahányszor életem egy szakasza befejeződik, csak valami elcsépelt közhellyel leszek gazdagabb, amit mindenki tud: jelen esetben hogy a női érzelmek még egy olyan társadalomhoz igazodnak, amely már nem létezik. Legmélyebb érzelmeim, az igaziak, egy férfihoz való kapcsolatomhoz fűződnek. Egyetlen férfihoz. De én nem olyan életet élek, és tudom, hogy nagyon kevés nő van, aki igen. Tehát amit érzek, az jelentéktelen és csacskaság… Mindig arra a végeredményre jutok, hogy az érzelmeim ostobák; úgy ahogy van, mindig ki kell törölnöm őket magamból. Férfiként kellene viselkednem, a munkámmal kellene többet törődnöm, nem az emberekkel; az első a munkám kellene hogy legyen, a férfiakat úgy kellene vennem, ahogy jönnek, vagy találnom egy egyszerű, kényelmes férfit, akit kenyérre lehet kenni… de én ezt nem tudom csinálni, én nem ilyen vagyok.”
